Ahogy megígértem, hétvégi házként bemutatom azt a beton házat, mely tökéletes lehetett volna Őszi Építészeti Cuvée sorozatunkba, de sajnos mivel nem lakóház, kénytelen voltam kihagyni.

Mivel azonban annyira különleges, semmiképpen nem akartam végleg lemondani róla.

A házat szinte minden magára valamit adó blog bemutatta anno, legelsőként az archdaily, majd innen vette át mindenki a képeket és a szöveget is.

"Az Atelierhouse Bardill egy régi pajta helyére épült Scharans falu védett központjában. Az építési engedélyt a helyi hatóságok azzal a feltétellel adták meg, hogy az új épület pontosan ugyanolyan tömegű lesz, mint a régi pajta.
A megbízó, Linard Bardill, aki egy rövid sétányira lévő házban lakik, csak egy egyszerű helyet szeretett volna, egy szobát, ahol dolgozhat. Ez a munkahely még a harmadát sem foglalja el az előírt tömegnek. A maradék egy belső udvar, amelyet az ég felé nyitott hatalmas kerek nyílás tesz monumentálissá. Ez az, ahol megjelenik a ház nagyszerűsége és tisztasága, kontrasztban a külső megjelenés rákényszerített geometriájával és a kis léptékű falusi környezettel."

Száraz, tárgyilagos mondatok, csak az ember nem látszik mögötte, meg az építész és a tulajdonos küzdelme, hogy megépülhetett.

Pedig az építész sem akárki. Valerio Olgiati 1958-ban született, s Svájcban hamar a legfontosabb modern építészek egyikévé vált. 1986-ban fejezte be építészeti tanulmányait, de 1993-ban már díjat kapott a House Kucher épületéért. Figyelemfelkeltő épületek és pályázatok sorát alkotta, amelyeket a jelenkori építészet mestermunkáiként tartanak számon, és világszerte a legfontosabb építészeti újságokban és monográfiákban publikáltak.
Legfontosabb munkái közé tartozik az iskola Paspels-ben, a Yellow House Flims-ben, a K+N ház Wollerau-ban, a Lake Cauma projekt Flims-ben,  múzeum a Svájci Nemzeti Park számára Zernez-ben és a zenész Linard Bardill számára épített háza Scharans-ban.

Olgiati irodája a svájci Flimsben működik, és teljesjogú professzorként oktat a Svájci Olasz Egyetem Építészeti Karán. Vendégprofesszor a Londoni Építészeti Szövetségben és a New York állambéli Ithaca Cornell Egyetemén, 2009 óta a nagy presztízsű Harvard University Graduate School of Design Kenzo Tange vendégprofesszora.

Épületeivel elnyerte 1998-ban, 1999-ben, 2007-ben, 2008-ban a "Bester Bau in der Schweiz" díjat, 1999-ben és 2006-ban a Nemzetközi Építészeti Díjat "Neu Bauen in Alpen" kategóriában, 2001-ben és 2009-ben a Architectural Concrete Prize díját.

Ars poeticáját így fogalmazta meg: "Nem akarom, hogy az emberek első pillantásra megértsék az épületeimet. Használniuk kell az intelligenciájukat."

Az építtető Linard Bardill, énekes-dalszerző, író, mesemondó és most már építő, aki ezzel az Olgiati tervezte, a Domleschg-béli Scharans falu közepén felépített nagy feltűnést keltő házzal élete álmát valósította meg, ami sokkal prózaibb volt, mint felkerülni az építészet világtérképére.

"Évekig álmodtam egy helyről, ahová visszavonulhatok és a magam módján dolgozhatok"

Az álom megvalósulása azonban nem ment könnyen. Scharans egyike Domsleschg 12 településének, kb. 800 lakosa van, egy nyugodt falu vonzó családi házas résszel. Jóllehet Bardill már tizenkét éve élt a faluban, a falusiak mégis ferde szemmel néztek rá, mert egy régi fapajta helyére modern alkotóműhelyt épített, hiszen a vörös színű betonházon nincsenek ablakok és tető, és tele van rozettákkal, 150 különböző méretben.

Bardill így idézi fel a történetet: "A ház építése egy majdnem öt évig tartó folyamat volt. Számtalan ötlet merült fel, majd enyészett el újra."

Olgiatival öt különböző elképzelésen mentek végig és jutottak zsákutcába, míg megérkeztek ehhez az anti-házhoz.

A hatóság persze végtelen időkig ült az engedélyeken. Az egy dolog, hogy előírták, hogy az új ház tömege, elhelyezkedése, méretei pontosan ugyanolyanok legyenek, mint a régi pajtáé. Na de az hogy a ház betonból épül, olyan béka volt számukra, melyet sehogyan sem akartak lenyelni. Végül az segített, hogy a látszóbeton felülete földszínű lett és természetesen a hagyományos rozetta díszítés is jót tett az emésztésüknek.

Az épület nincs túlzsúfolva...

A építészeti költségek és erőfeszítések legnagyobb részét természetesen a külső héj emésztette fel, hiszen a valódi fűtött alkotóműhely mindössze 60 nm. Előtte van egy kétszer akkora belső kert, melyet ablaktalan falak és előtetők vesznek körbe. Bárki nézi kintről a házat, csak a vörös betont és gyönyörű, kézzel faragott sablonokkal készült dekorációt láthatja. Ezen kívül csak az épület első homlokzatán elhelyezett nagy falnyíláson keresztül lehet felnézni a körbe, mely a kertet övezi.

A lépcsőn visszaköszön a rozetták keretezése, és az ég felé nyitott körmotívum.

Bardill természetesen nem provokációnak szánta az épületet.
"Része vagyok ennek a közösségnek, és mint mindenki másnak, nekem is szükségem van arra, hogy elfogadjanak. Az alkotóműhely a művész otthona lesz, olyan hely, ahová visszavonulhat és békét találhat. Azt a lehetőséget adja meg számomra, hogy a külvilágból befelé mozduljak."

Hogy feloldja az ellentéteket, úgy döntött megnyitja alkotóműhelyét, és meghívta a Scharans-iakat, hogy nézzenek be hozzá, nézzenek körül ebben a különleges épületben.

Később hivatalosan is megnyitotta bizonyos időszakokra az épületet a közönségnek, ahol koncerteket, illetve színielőadásokat szervez, de akár pusztán az épületet is meg lehet nézni nyitvatartási időben. Így lassan a Scharans-iak is befogadják ezt a meglepő megjelenésű és hangulatú épületet.

Rozetták.

Egy a sok-sok sablon közül, amelyet a rozetták öntéséhez használtak.

Az élet megkövült pillanatai.

A dolgozószoba a belső udvarról nézve.

Itt látszik az utcára nyíló faláttörés.

Fényárnyék játék.

Régi és új.

A képek nézegetése közben itt tudatosult először bennem, hogy a háznak gyakorlatilag nincs teteje.

Részletkép.

Az alaprajz.

Hát nem lehetett egyszerű az a pajta sem, ami korábban itt állt.

Bal oldalon a dolgozórész, jobb oldalon az udvar az ellipszis tetőnyílással.

A szakma persze sokkal hamarabb megértette és értékelte az épületet. A Hochparterre svájci építészeti magazin és a svájci televízió Olgiatisnak adta a Bronznyulat a "2007 legjobb háza" kategóriában, számtalan építészeti szaklap, portál, monográfia számolt be róla, és a Dino Simonetti kiadó szerkesztésében egy gyönyörű könyv is megjelent róla "Ház egy muzsikus számára" címen.

Kiegészítés:

A kommentekben zajlott kis polémia lezárásaként itt egy kép a rozetták sablonjának faragásáról. Lehetett volna akár CNC maróval is készíteni, meg lett volna pár óra alatt. De ettől lett valódi. 150 különböző sablont faragtak így ki!