2011 szeptemberének második hétvégéjén emléktábla avatásra volt hivatalos családom a Szabó Pál Irodalmi Emlékházba, Biharugrára. Ezt az emlékházat és az egykor benne lakókat szeretném most bemutatni röviden, hogy emlékük ne csak a szívemben, hanem a blogomon is tovább éljen.

Szabó Pál (1893-1970) író emléktáblája már sok éve a ház elejét díszíti. Ezen a szombati napon azért gyűltünk össze, hogy Szabó Pál lányáról, Mikitáné Szabó Erzsébet író, újságíróról (1923-2009, róla később külön bejegyzés készül itt a blogon) és férjéről, Mikita István parasztpárti politikusról (1913-2000) emlékezzünk meg, és az ő tiszteletükre készített márvány táblát leplezzük le egy kis ünnepség és koszorúzás kíséretében.
Szabó Pál a dédnagyapám volt. Két gyermeke született: ifj. Szabó Pál, a nagyapám és lánya, Szabó Erzsébet, aki édesanyámat fogadott lányának, minket, gyermekeit pedig fogadott unokáinak tekintett. Mindig szerettem, hogy nekem több nagymamám és nagypapám van, mint a többi gyermeknek körülöttem.  Felnőtt korunkig sok nyarat és sok szép napot töltöttünk a biharugrai házban. Mindig vágytam arra, hogy egyszer körbefotózzam és megmutathassam másoknak.  A ház már sok éve múzeumi tulajdon, de bármikor szeretettel látott vendégek vagyunk mi, a családtagok és bárki betérő vendég is.

A fotók ugyan jól sikerültek, az érzés viszont, ami ehhez a tájhoz, épülethez, az ott lakó még élő és már elhalt emberekhez kötődik, képekkel és szavakkal úgy érzem nem visszaadható. A sok-sok gyerekkori emlék, Anyja és Apja (ahogy mi hívtuk fogadott nagyszüleinket) lénye nem pótolható. Nagyobbik gyermekem, Alex még ismerte Erzsike nénit (ahogy az ismerősök nevezték) és néha még emlegeti, de sajnos nem tudott sok időt együtt tölteni az utolsó éveiben komoly betegséggel küzdő fogadott dédmamájával. Ha megnőnek a gyerekek, néhány videó felvétellel és sok-sok képpel próbálom majd megismertetni és megszerettetni velük őseiket és ennek a tájnak a szépségeit. Mindazt, amit én még személyesen élhettem át, tapasztalhattam meg.

A kertkapun belépve keskeny járdán jutunk el a ház elejét díszítő 3 emléktáblához.

A ház hosszanti oldalának tornácai. Mindig szerettem télen a fűtött szobákból a hűvös folyosóra kimenve az ablakok jégvirágait csodálni. Ha belegondolok, talán utoljára itt láttam jégvirágot sok-sok évvel ezelőtt.

A konyha étkező része kívülről.

Az Emlékházban megfordult sok híres író és költő nevét márványtábla őrzi a ház falán. E házban vendégeskedett többek között Bajcsy-Zsilinszky Endre, Czine Mihály, Féja Géza, Karácsony Sándor, Móricz Zsigmond, Sinka István, Tildy Zoltán, Veres Péter és sokan mások.

Az emléktábla avatásra összegyűlt emberek.

Az avató ünnepségen Vígh Ilona polgármester asszony köszöntő szavai nyitották a sort.

Majd dr. Szabó Ferenc ny. múzeumigazgató méltatta az alapítók munkásságát.

Végül részletek hangzottak el Mikitáné Szabó Erzsébet és Mikita István írásaiból Szluka Mátyásnak, a  gyűjtemény lelkiismeretes kezelőjének előadásában.

A leleplezés pillanata.

A tábla felállítása nemes összefogás eredménye. A szeghalmi Tildy Zoltán Alapítvány, Biharugra Önkormányzata, a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága, valamint a családtagok támogatták anyagiakkal a rendezvényt.

A táblától mindössze pár méterre található egy aprócska fejfa, amit Apja faragott egykori kiskutyánknak, aki kiszökött és elindult haza az országúton...

Az emléktábla avatás és koszorúzás után Szabó Pál és felesége Kiss Etelka sírját is meglátogattuk.

Majd megkoszorúztuk Mikitáné Szabó Erzsébet és Mikita István közös sírját is. A fejfa érdekessége, hogy a betét részt még Pista bácsi kezdte el faragni életükben.

Mikita Istvánról így írt egy ízben Veres Péter:
"Mikita Pistának az inge gallérja is patyolatfehér maradt a politikai csatatereken, és ez nagy tisztességre vallott, ahol sűrűn szállt a korom."

A koszorúzás után kis uzsonna várta a társaságot. Finom kacsapörkölt is készült mindazoknak, akik tiszteletüket tették a rendezvényen.

Bár az idő nagy részében sikerült rég látott rokonokkal, unokatestvérekkel beszélgetnem, azért sok időt a kertben is eltölthettem, köszönhetően alig másfél éves kislányom kitartó érdeklődésének köszönhetően. Régen szőlőtőkék takarták el a borospincét, így csak most vettem észre igazán, hogy milyen szép is.

A zöld kút előtti időkből kannában, az utca másik végéről hordtuk a hideg vizet az iváshoz, esti fürdéshez. Annak is megvolt a maga bája és természetesen ennek a zöldre festett kútnak a pumpálása is érdekes korszak volt, míg végül összközműves nem lett a telek. A zöld asztalnak is megvolt a maga szerepe. Mindig élvezettel figyeltük, ahogy Anyja itt pucolja a csirkéket és kacsákat, majd a repkedő belsőségeket a cicák vadásszák le egytől egyig.

A kert, ahol régen szőlőtőkék sora futott végig, közöttük alacsony termetű, de bő termést hozó gyümölcsfákkal. Most a két fiú, Alex fiam és az öcsém, Soma óriási játszótere volt. Kislányom boldog örömmel nézi a fiúk harcát a szalmával.

Távolban a biharugrai erdő és a határ, ahol rengeteget sétáltunk gyerekként a pótnagymamánkkal és ahol egyszer a bátyám egy pocsolyában elhagyta a fél pár cipőjét. Emlékszem, egyszer azt kívántam - talán pont az utolsó közös sétánk alkalmával - hogy erre a sétára és erre az alkonyatra örökké emlékezzek. Ennek már 20 éve, de én még mindig emlékezem rá.

A kis konyha a ferde plafonnal, amely a látszat ellenére tágas és kényelmes volt mindannyiunknak. Bal oldalon, a kockás függöny mögül vezet fel a lépcső a padlásra.

A konyhának a bejárai ajtó melletti kis zugában fogyasztottuk el reggelinket padokon és lócákon ülve. Minden gyereknek megvolt a saját helye az asztal körül és az ajtó melletti polcon lévő kis rádióból szóltak a hírek.

A beüvegezett tornác, ahol minden egyes tárgy a falusi élet szépségét hirdeti.

A tornácról nyíló nagyszoba bejárata előtt kis üvegfödém található. A karnis Mikita István keze munkáját dicséri. A ház körül szinte mindet ő faragott, ő eszkábált. Az összes melléképület, képkeret és minden , ami fából volt, az ő keze nyomán jött létre. Sajnos egyik nyaralásunk során egy éjjel, míg mi az igazak álmát aludtuk, egy a kerti konyhában, a főzőlapon felejtett étel miatt leégett az összes melléképület. Mire a tűzoltók kiértek, a szomszédok kimentették a felnőtteket, a nyaraló unokákat az épületből és a gázpalackot a nyári konyhából. Ezek a szomszédok már mind meghaltak, de mi "gyerekek" mindannyian nekik köszönhetjük , hogy még élünk. Pista bácsinak sajnos soha többé nem sikerült újra, eredeti pompájába visszaállítani a melléképületeket.

A gyönyörű szekrény, mely előtt mindig megcsodáltam, ahogy pótnagymamám gyönyörű, hosszú szőke haját kifésüli és kontyba tűzi. A falon lógó citerán pedig rengeteget "zenéltünk" testvéreimmel.

A folyosó végi "tálaló szekrény". Az ebédek alkalmával a kis unokák dolga volt elővenni az evőeszközöket és szépen megteríteni.

A szoba egyik sarka, ahol tv-zésre gyűltünk mindig össze esténként, mikor már volt tv és volt is benne műsor.

A cserépkályha melletti rokka.

A gardrób, ahol 2 éve már nem Erzsike néni ruhái fogadják a belépőket, hanem mindössze néhány muzeális tárgy.

A mellette lévő szoba egyik sarka.

És a másik sarok dédnagymamám, Kiss Etelka portréjával. A kis felálló hajú baba fotója az édesanyámról készült.

A paraszti élet szépségeit bemutató festmény és táncoló pár.

Az előző szobából Szabó Pál szobájába jutunk, ahol mai napig együtt pihennek az író kedvenc tárgyai, képei és az összes tőle származó könyv.

Az óra, amely akkor állt meg, mikor ő 1970-ben elhagyta földi porhüvelyét.

Az emlékkönyv, ahova 1981 óta írnak az ide betérők vagy a hosszabb-rövidebb ideig itt tartózkodók, mióta a családunk háza nyilvános emlékházzá vált.

Távozóban az Emlékházból.

Örülök, hogy több év után végre eljutottam ebbe a kis román határ melletti falucskába és újra átélhettem gyermekkorom legszebb időszakait!